John Watson nem meleg - 3.rész

Azok után, hogy Sherlock részéről mintha egész nap feledésbe merültek volna az elmúlt éjszaka történései, este John újra kapott tőle bőven a szexuális ingerekből. 
Elképesztő, de igaz, végre sikerül felraknom ennek a történetnek a befejező részét!
Mindenképpen szeretnék majd még ebben a fandomban történeteket írni, van is ötletem rengeteg, de az már biztos, hogy csak "egy részes" történetekkel fogok előrukkolni, mert elég kellemetlen, mennyi idő kellett ahhoz, mire ez a sztori felvándorolt ide. Remélem, azért még akad olvasó! :)

Figyelmeztetés: ez a rész kőkemény slash-t tartalmaz! ;)

Azok után, hogy Sherlock részéről mintha egész nap feledésbe merültek volna az elmúlt éjszaka történései, este John újra kapott tőle bőven a szexuális ingerekből.
 – Most ezt miért csinálod? – sóhajtott a doktor már-már gondterhelten, mikor Sherlock zuhanyozás után, meztelenül elvonult előtte a nappaliban. Watsont a legkevésbé sem zavarta a látvány, csak szerette volna végre valahára megtudni, hogy szóba kerülhet-e még köztük egy, netán több, az előzőhöz hasonló együttlét, vagy kénytelen lesz a továbbiakban a saját kezére hagyatkozni, örök magányra kárhoztatva, mert ha valamiben, hát abban biztos volt, hogy ő csak Sherlockot akarja.
 – Még mindig tombol benned a szexuális túlfűtöttség? – kérdezte detektív, és lassan belebújt a köntösébe. John nem tudta eldönteni, hogy Sherlock mindig ilyen észveszejtően szexi öltözködött-e, vagy csak most akarja felkorbácsolni a kedélyeket.
 – Még mindig? – kérdezett vissza John, és egyre kevésbé tudta elűzni a fejéből azt a gondolatot, hogy lakótársa egyszerűen gonosz szerető. Persze Sherlockkal kapcsolatban a szerető szó jelentését is legalább olyan nehéz volna objektíven megfogalmazni, mint a gonoszét.
 – Nem ezért voltál egész nap még a szokásoshoz képest is tompa agyilag?
John tompa agya még mindig a szerető, és a gonosz szó értelmezésével volt elfoglalva, majd feltette a költői kérdést:
 – Direkt csinálod, igaz?
 – Javaslok egy beszélgetést a pszichológusoddal, ő talán tud segíteni az érzéseiden. Rám ez esetben ne számíts – mondta Sherlock, és talán még a sajnálat árnyéka is átsuhant az arcán.
Tehát akkor más esetben számíthat?
 – Az érzéseimen! – nyögte John, valahonnan a düh és a szenvedélyes vágyódás határáról. – Sherlock, a rohadt életbe, tegnap lefeküdtünk egymással, te meg úgy csinálsz, mintha semmi sem történt volna!
 – Talán hagynom kéne nekem is, hogy az agyam feladja a szolgálatot a szex miatt? Sajnálom, ehhez túlságosan aktív és örökké mozgó az elmém.
 – Igaz is. Már majdnem elfelejtettem – csapta össze John a kezében tartott könyvet, és mérgesen felvonult az emeletre.

Kényelmesen elhelyezkedett az ágyában, a háttámlának dőlve betakarózott, és olvasásnak álcázva töprengett azon, hogy meddig fogja bírni így, Sherlock örökké mozgó és aktív elméje mellett. Maximum egy napra saccolt.
Mint mindig, most is igaza volt a Zseninek. Tényleg felmondja az agya a szolgálatot a szex miatt.
Fogalma sem volt róla, hogy mit kéne tennie ahhoz, hogy újra egy ágyba kerüljön Sherlockkal. A romantikus, esetleg pajzán célzásokról azonnal letett, mert tudta, hogy annyi erővel a tűzhelynek is célozgathat, minden bizonnyal előbb lángra lobbantaná a libidóját a szép szavakkal, mint hogy Sherlocknál bármit is elérjen. Azt se igazán tudta elképzelni, hogy csak úgy kapásból rámásszon társára, mert erős volt a gyanúja, hogy ő jönne ki belőle kellemetlenül, esetleg Sherlock megint előáll azzal, hogy ő csak a nemi szervére figyel.
Talán csak közölnie kéne vele, hogy meg akarja dugni. Megint. Aztán megint. Ezt csak felfogná a szociálisan visszamaradottan zseniális agyával is.
 – Mit csinálsz?! – John nagy lendülettel dobta az éppen „olvasott” könyve az éjjeliszekrényére, és kikerekedett szemekkel meredt Sherlockra, aki a semmiből előkerülve, még mindig az egy szál köntösben, szó nélkül bemászott mellé a takaró alá.
 – Csak jól érzem magam a közeledben – közölte Sherlock tárgyilagosan, még egy mosolyt is eleresztve, és oldalról Johnnak simult. John azonnal megbizonyosodhatott róla, hogy mennyire is érzi jól magát Sherlock a közelében. Watson doktor egész nap lappangó érzete, miszerint egy kanál vízbe meg tudta volna fojtani társát, egy szempillantás alatt semmivé foszlott.
 – Öhm... Örülök – hebegte zavartan, majd erotikusan próbálta folytatni. Több-kevesebb sikerrel:
 – Mennyire legyek közel?
Sherlock nem különösebben foglalkozott azzal, hogy meghitt hangulatot varázsoljon, keményen megmarkolta Johnt.
 – Sherlock, nem kéne... – voltaképpen nem is tudta mit akar kérdezni, mert jelen helyzetben a „megbeszélni” nem is igazán szerepelt a vágyai között. Mielőtt valamit még motyoghatott volna, Sherlock közbevágott:
 – Ma is a testi vágyaink oltárán áldozzunk? De. Egyet értek.
John nyöszörgött valamit, amit egyrészt Sherlock szövege váltott ki belőle, másrészt pedig az, hogy lakótársa ujjai még mindig közrefogták a férfiasságát a vékony pizsamanadrágján keresztül. Mozdult volna, hogy ő is valami hasonlót vigyen véghez a detektíven, de Holmes fél kézzel egyszerűen arrébb tolta magától:
 – Te csak maradj úgy! Ha rajtad múlna, megint ész nélkül kefélnél. – Másik kezével még mindig Johnt kényeztette.
 – Ész nélkül kefélnék? – pislogott John, mintha valami a szemébe ment volna.
 – Az utóbbi napokban feltűnően gyakran ismételed meg szóról szóra, amit mondok. Gyakrabban, mint általában – mosolygott Sherlock hűvösen.
 – Ha jól emlékszem, tegnap nem igazán ellenkeztél!
 – A tiltakozásom izgatna? Istenem, ne nézz ilyen bambán, ezt már egyszer kifejtettem a lépcsőházban…
 – Igen! Nem. Nem tudom. Mi van? – hebegett John, és tudta, hogy ezzel csak még jobban elősegíti, hogy Sherlock idiótának könyvelhesse el. Bár érezte, hogy ehhez nem kell nagy segítség.
 – És még megsértődsz, ha lehülyézlek.
 – Mire akarsz ezzel kilyukadni?
 – A csökkent felfogóképességedre.
 – Nem ezzel! A… mindegy. Azt legalább hajlandó vagy elmondani, hogy mit csináltam rosszul tegnap? – kérdezte John, és maga is meglepődött rajta, hogy azok után, hogy Sherlock miket vág a fejéhez, még mindig kívánja őt. Ami azt illeti, egyre inkább magáévá tenné, már ha ezt a vágyát egyáltalán lehet még fokozni.
 – Egy ösztönös, bármiféle koncentrációt mellőző szexuális aktusnak tökéletesen eleget tettél – felelte Sherlock.
 – Oh… – pislogott John, miközben próbált valami értelmet találni társa szavaiban. Sértésnek, vagy bóknak szánta? Vagy nem szánta semminek, csak egyszerűen Sherlock Holmes?
 – Erősen remélem, hogy azért a férfi erogén zónákkal tisztában vagy. A falloszon kívül – Sherlock a törölköző alatt ágaskodó férfiasságára bökött, de még mindig nem hagyta Johnnak, hogy hozzáérjen.
 – Igen, tudom, hol van a farkad, a rohadt életbe! – nevetett fel John kínjában.
 – Ez is valami egy orvostól… – mosolyodott el Sherlock. Az orvos örült, hogy ez alkalommal legalább mosolyogni látja. Igaz, közel sem olyan mosoly, mintha egy agyafúrt sorozatgyilkos rohangálna Londonban, de a hanyag, felfelé ívelő szájhúzás is több mint a semmi. Amíg ezen mélázott, Sherlock nemes egyszerűséggel ledobta magáról a köntösét, egy cseppet sem játszott rá a mozdulatra. John számára izgatóbb volt bármilyen sztriptíznél.
Mr. Holmes tökéletesen önállósította magát, odasétált doktor Watson éjjeliszekrényéhez, és elővette a síkosítót meg az óvszert:
 – Nem értem, miért ragaszkodsz ennyire a ruháidhoz – egyre szélesebben mosolygott, és végignézett kedvenc kis doktorán, majd felpattintotta a síkosítós tubus tetejét, és beleszagolt:
 – Amúgy mire jó, hogy eper illatú? Nem is szeretem az epret.
 – Nem is neked vettem – vágta rá John, miközben pánikszerűen megszabadult a ruháitól. Már megszokta, hogy reflexből ezt mondja, ha Sherlock kritizálni kezd valamit, amit ő vásárolt.
 – Melyik barátnőd szerette annyira, hogy még siósítót is e szerint választottál? Kathie? Kitty? Vagy valami ilyesmi?
Egy csöppet zavarba ejtőbb téma volt, mint a múlt heti, véget nem érő „Na de miért kamillás szappant vettél?” incidens.
 – Jajj, mit tudom én! Csak levettem a polcról! – fakadt ki John zavarodottan, és közelebb húzódott a meztelen Sherlockhoz, azt fontolgatva, hogy ha most végignyalná a merev farkát, vajon felhagyna-e végre a hülye kérdésekkel.
 – Maradj fekve! – parancsolt rá Sherlock, két vállánál fogva lenyomta a párnára, majd ráült Watson doktor combjaira. John kőkemény hímtagjára húzta az óvszert, és gondosan nyomott rá az eperillatú gélből.
John megint ösztönösen mozdult volna, hogy az ő zsenijére vesse magát, de Sherlock visszatolta a matracra, négykézláb fölé mászott, és őrjítően lassan hagyta, hogy John belé csusszanjon.
 – Sherlock! – nyögte a doktor az extázis kapujában, és mindkét kezével megmarkolta lakótársa csípőjét, mintha attól félne, hogy az elkövetelendő percekben lemászni szándékozik róla. Mikor ráeszmélt, hogy imádottjának jól láthatóan az esze ágában sincs ilyesmit tenni, kezébe vette a férfiasságát, hogy ő is munkához lásson.

John kéjes percek elteltével már megint ott tartott, hogy halvány elképzelése sem volt, mi jár Sherlock őrült elméjében, mert ez az egész, kissé vontatott tempó leginkább arra a tantrikus szex-dologra hasonlított, amire az egyik ezotériamániás barátnője vette rá Johnt. Csak azt közel sem élvezte ennyire.
Nem tudott betelni a látvánnyal, ahogy Sherlock lehunyt szemmel, kissé hátra döntött fejjel, tökéletesen összpontosító arcot vágva vonaglik rajta. Fel akart ülni, hogy csókok ezreit nyomja a tökéletes nyakra, de Sherlock újra visszatolta a matracra. Ezúttal gyorsított is a tempón, úgyhogy John engedelmesen a matracnak szegezett háttal maradt, és nagy sóhajok kíséretében élvezte, ahogy Mr. Holmes egyre vadabbul ringatózik az ölén.
Mindkét kezével dolgozott Sherlock férfiasságán, és csak előbukkant a gondolat, hogy maga alá kéne gyűrnie a férfit, de úgy érezte, a Zseni azt megint ész nélküli kefélésnek titulálná, így inkább viszonylag nyugton maradt alatta. Sherlock mintha meghallotta volna a doktor gondolatait, kinyitotta a szemét, és a plafon helyett végre John tekintetébe meredt, ezzel egy időben pedig olyan kéjes mosolyt produkált, hogy John nyögve elélvezett. Alig egy másodperc múlva Sherlock élvezetének jele már John hasán és ujjain csillogott nedvesen.

Sherlock lemászott a doktorról, eldőlt az ágyon, alig hagyva magam mellett egy embernyi helyet.
John bágyadtan a szemetes kosárba hajította az óvszert, egy zsebkendővel letisztogatta magát, és mivel nem volt szíve arrébb lökdösni az ágybitorlót, maradt számára az ágy egyharmada.
Sherlocknak ez sem volt elég. Amit John úgy ahogy kényelembe helyezte magát, még több teret akart meghódítani magának az ágyon. John vállához nyomta a fejét:
 – Sokkal jobb itt aludni, mint egyedül – közölte.
 – Veled is sokkal jobb… minden – felelte John elérzékenyülve, az oldalára fordult, és átölelte Sherlockot. Bár erről reggel már nem mert volna megesküdni, hogy nem csak álmodta.

*****

Ez alkalommal Sherlock volt az, aki még aludt, amikor társa felébredt. Johnt óriási boldogság öntötte el a látványtól, hogy Sherlock még mindig mellette fekszik, és úgy kapaszkodik a párnájába, mintha az élete függne tőle. A boldogságból bőven áradt a férfiasságába is.
John legyőzhetetlen késztetéstől vezérelve elsimította a szeretője arcába hulló göndör hajszálakat.
Sherlock szeme azonnal kipattant, John pedig szinte rémülten kapta vissza a kezét a kék villanástól.
 – Mit csinálsz? – kérdezte a detektív nagyot ásítva.
Watson doktor töprengve csücsörített, hogy erre mégis mi lenne a megfelelő válasz. Sherlock rendíthetetlen nyugalommal várt.
 – Hátöm… Egy együtt töltött este után az emberek szoktak ilyen… kedves gesztusokat tenni – magyarázta John.
 – Kedves gesztus, hogy a hajamat piszkálod?
 – Ezt hívják simogatásnak.
 – Ah! – csillant Sherlock szemében a felismerés. – Bevezetnél még, milyen szociális protokoll van az ilyen esetekben?
 – Szociális protokoll? Érzelmek, Sherlock, érzelmek! – nevetett fel John, és elgondolkodott rajta, mégis milyen protokoll lehet arra az esetre, ha belehabarodik egy szociopatába az ember. Legszívesebben kamaszos lelkesedéssel a szuszt is kiölelgette volna az ő szociopatájáról. Egyelőre letett a dologról, mert ezt a gesztust még nehezebb lenne Sherlock számára érthető formában körülírni, mint a simogatást.
 – Meddig maradsz ágyban? – zökkentette kis Sherlock a bárgyú mosolygásból.
 – Miért is?
 – Kezdek éhes lenni.
 – Lemehetünk enni.
 – Esetleg te lemész, és hozol egy kis reggelit – mondta Sherlock, mintha a legapróbb kivetnivaló se akadna az elképzelésében.
 – Egy kis reggelit?! Ágyba, mi?
 – Egy kávé is megteszi – pillantott föl Johnra, mint egy éhező kismacska.
 – Ott még nem tartunk – mondta John, miközben elképedve kimászott az ágyból, és magára vette a köntösét.
Nem egészen negyed óra múlva tért vissza egy tálcával a kezében, amin egy komplett villásreggeli illatozott.
Sherlock felvillantotta „az én megmondtam” mosolyát, John pedig szintén mosolyogva konstatálta, hogy ezentúl Sherlock még jobban ki fogja őt használni, mint eddig. Pedig azt nem könnyű fokozni.
 – Mégiscsak jók azok az érzelmek így reggel – közölte Sherlock, miközben nekilátott a reggelinek.

*****

 – Nem ma találkozol azzal az ápolónővel? – pillantott Sherlock az órára délután hatkor.
Sokkal egyszerűbb volt ezt a kérdést feltennie Johnnak, mint azt, hogy „Ugye nem mész ma sehova, senkivel, és csak velem fogsz foglalkozni, és szeretni egész áldott éjjel?”
A nappaliban ültek, egymással szemben, Sherlock eddig a hegedű vonóját gyantázta, John pedig újságot olvasott, ami a kérdés hallatán az ölébe pottyant.
 – Mi? – a doktornak először fogalma sem volt, miről beszél a társa, aztán derengeni kezdett, hogy valóban megbeszélt valami randevú félét egy szőke hajú nővel a kórházból. – Ö... Nem, nem hiszem. Neked nem lenne furcsa, ha találkozgatnék... másokkal? Nem mintha akarnék.
 – Nem várok el tőled elkötelezettséget – ez is könnyebben állt a detektív szájára, mint a „Ne is akarj, én is csak a te társaságodat akarom, senki másét!”
John elképedt, és nem bírta tovább magában tartani a kérdést:
 – Rendben, a lassú felfogásomat érdekelné, hogy most akkor mit is csinálunk?
 – Ülünk a nappaliban, és…
 – Oké, akkor este kilenc és tizenegy óra között mit csináltunk? Jó, tudom mit csináltunk, de ennek részedről milyen következményei lesznek?
 – Következményei?
Mielőtt még Sherlock előrukkolhatott volna bármi, jelenleg egyáltalán nemkívánatos anatómiai vagy orvosi témával, John rávágta:
 – Ha elkötelezettséget nem vársz tőlem, akkor mit vársz? Ágyba reggelin kívül? – tette hozz, leginkább azért, hogy a saját feszültségét oldja, mivel Sherlock egyáltalán nem tűnt feszültnek.
 – Az előzőekhez hasonló, élvezetes éjszakát – vigyorodott el Sherlock.
Tehát nap közben minden ugyan úgy megy, mint eddig, este pedig szeretkeznek. Vagy valami hasonló. John úgy gondolta, ehhez nem lesz nehéz hozzászoknia.
Sherlock azonban folytatta:
 – Ugye emlékszel, amikor azt mondtam, hogy csak a munkámnak élek? – Johnnak volt egy másodperce, hogy elgondolkodjon rajta, erre okvetlenül válaszolnia kell-e, aztán Sherlock folytatta:
 – Nos, akárhogy is nézem, úgy alakult, hogy már te is a munkám része vagy, szóval…
 – Szóval? – fonta karba maga előtt a kezeit Watson. Már amit eddig kipréselt magából a detektív, felért John számára egy kész szerelmi vallomással, és az általában megfejthetetlen tekintetből most az tükröződött, hogy Sherlock tényleg valami ilyesminek szánja a dolgot.
 – Nehogy már ebből ne tudd összerakni! – forgatta a szemeit Sherlock, de ettől még nem tűnt el belőlük az érzelem. John kis híján elnevette magát azon, hogy milyen elképesztően édes, amikor az őrült zseni érzelmeket próbál kifejezni.
 – A munkád lenne az is, hogy felmenjünk, és megint összegyűrjük az ágyat? – mosolygott.
 – A kanapé közelebb van – biccentett oldalra Sherlock.
Nem kellett kétszer mondania.



7 megjegyzés:

Skyler Fall írta...

Wow!.:D Imádom ezt a sorozatot és már alig vártam, hogy találjak egy fanfiction-t. Remekül írsz és nagyon tetszik, hogy a szereplők ennyire hűek maradtak a karakterükhöz. Watson-t egy másik oldaláról ismerhetjük meg, de mégis hű önmagához. Sherlock pedig ő... hát igen, ő Sherlock! :)

Névtelen írta...

Úgy vártam már ezt a részt! Nagyon jó volt...Sherlock meg *nagyoncukiszeretmimádom pillantás* Ő Sherlock. :D
Nagyon jó történet volt, az elejétől a végéig imádtam!
Puszi

sliver írta...

Hát ez elképesztően édes volt! Sherlock hozzászólásain megint szétröhögtem magam, na valószínűleg eléggé ideges lennék, ha nekem mondana ilyeneket az ágyban... biztos elszállna az ihlet. XD Szerencsére John ennél már jobban hozzáedződött a dolgokhoz. Borzasztó lehet ám Sherlockkal együtt élni. XD
De az az úgymond szerelmi vallomása a végén, hát egyem meg őt. <3
Nagyon szerettem! Csak így tovább! ;)

AryGi írta...

Oh istenem! :) Hello! Tegnapról ma hajnalra virradóan végig néztük a barátnőmékkel a sorozatot, és végig sírtuk a röhögéstől, hogy milyen tuti utalások vannak benne ezen a téren. :) (kivéve a 2. évad utcsó részét, ott a szomorúságtól sírtunk) Egész délelőtt fanficeket kerestem, és a tiéd.. ROHADT JÓ LETT! Iszonyat jó amit írsz. Nagyszerűen eltaláltad Sherlock stílusát, aki folyton hidegen gondolkozik, és mindig mindent végig elemez. És John-t is nagyon eltaláltad. Nagyon tetszik, így rajta maradok a történeten, hogy lesz-e még tovább, és a blogod is mindenképp megér egy figyelést. :)
Üdv AryGi voltam :)

Lianne H. írta...

Nagyon szépen köszönöm mindenkinek, örülök, hogy elnyerte a tetszésetek!
Ezek a kommentek nagyon motiválnak ám abban, hogy leírogassam még a fejemben lévő kis történetecskéket ebben a témában. ;)Ha nem is ehhez lesz folytatás "4. részként", szerintem tovább fogom vinni még ezt a szálat, legalább még néhány kellemes (azt hiszem ez nagyon finom megfogalmazás lett... xD) jelenet erejéig.

Asami írta...

Te aztán megtudod velem szerettetni a Johnlockot... Csak így tovább! :D
Nagyon röhögtem,de ezt persze jó értelemben mondom,mert imádtam. Tuti újra fogom még olvasni :P

Vavyen írta...

Imádom a sorozatot....imádom a Johnlock párost...és imádlak TÉGED is!Elképesztően jól eltalàltad a karaktereket,iszonyat jó lett.A fogalmazás mód és a sztori vezetés is.John nagyon imádnivaló a maga "rejtett agressziós" módján,Sherlock meg....mint ahogy mondtàk...ő Sherlock ;) de nagyon tetszett!Remélem nem hagytad abba az íràst és esetleg van remény arra hogy több ilyesmit is olvassunk tőlled♥

Megjegyzés küldése